Tényleg?!

Tudjátok mit? Esőt akarok. Szitáló, nagy szeműt, amilyenben tegnap futottunk. Pusztító vihart, sok villámmal, dörgő eget, amibe beleremeg a falam. Merő önzésből, hogy kiülhessek az ablakpárkányra. Agyalni. A napsugarak kiszívják a gondolataimat. Így nem tudok.

"Szemedben szomorú mosoly, Kezedben semmi... "
A hideg cseresznyelevesnél nincs jobb. (Mármint annál, amit anya csinál.) Egy kis időre a Paradicsomban érzem tőle magam. Jó, nem?
"Megnézném magam Az Isten tévéjében."

Ma délután eltakarodok ebből a trágyából mamámékhoz. Ki a kertbe, ahol csönd van, meg nyugalom. Nem lesz internet, és ez egy fontos szempont. Nem akarok itt poshadni többet, ezért utána is csak ide fogok idemászni egészen augusztusig. Próbálok mást nem megnyitni az e-maileken és a blogon kívül. Sajnos még nem tudom megtenni, hogy ne hagyjam itt ezt az egész mindent... Kár.

 "Üres csigaházban Keresi a lélek A lakatlan szobákban Isten hova tévedt."

Egyébként meg elegem lett az emberekből. Mármint mindig is utáltam őket. Csak most rám jött ez a fojtogató undor. Tényleg ilyenek vagyunk?!

"Aztán csend lesz újra,

S a nyugtalan sötétben

A világ zuhan tovább

A reklámok szünetében."

És ezt nem fogom leírni franciául, mert ez most magyarul jött ki először. Különös. 

*Idézetek: Kontrollzé - A reklámok szünetében (Köszönöm tudod, hogy ki.)